Ha nézi a sorozatot, Lars von Trier biztos remekül szórakozott, hiszen láthatta a húsz évvel későbbi önmagát. A félreérthetetlen allúziókat akár tekinthetjük egyfajta homage-féleségnek is irányában, amolyan Kaliforgiás, obszcén, túlfűtött csavarral megspékelve. Mivel imádom a filmes (belső) poénokat, bejött - jobban, mint a legutóbbi próbálkozásuk (a forgatási helyszínnel). Evan Handler (Runkle) pedig színészként ismét nőtt a szememben: ahogy elnézett Marcy feje felett a válasz kinyögése előtt, emlékezetes momentum volt, éppúgy, mint ahogy az éttermi párbeszéde Stu Begsszel (azért Stephen Tobolowskynak is kijár a gratula).
Parancsoljatok, a felirat: californication.s05e10.hdtv.xvid-fqm. Jó szórakozást!
Miközben a 9. epizódot néztem (és fordítottam), többször eszembe jutott egy rég nem újranézett kedvenc filmem, 
Jé, most vettem csak észre, hogy Laci végül egyedül lekorrektúrázta a múlt héten vele készült interjúmat, és saját maga küldte el a kezdo5.hu szerkesztőinek, miközben én az országot jártam családostul (és net nélkül). Érdekes beszélgetés volt, tanulságos is (nekem mindenképp), mindenkinek ajánlom, aki érdeklődik a kosárlabda, vagy akár Rátgéber László személye iránt. A cikk 
A legutóbbi epizód felerősített egy korábban elejtett szálat, ami még érdekes is lehet, ha elmélyülnek a témában. Igaz, egyelőre hiányzik belőle az a fanyar, édes-bús, őszinte szembenézés korábbi önmagunkkal, mint ami például Karinthy 
Bármilyen meglepő, nemcsak fordítani szoktam, néha főzök is. Sőt, ha jobban belegondolok, nem is olyan néha. A Bika jegyében születtem, így tán nem túlságosan meglepő, ha szeretem a hasamat, és viszonylag fiatal koromban rájöttem, ha valamit a saját ízlésem szerint szeretnék elkészíteni, nekem kell kezembe vennem a főzőkanalat. Kora kamaszkorom óta kuktáskodtam édesanyám mellett a konyhában, a különféle (pince)pörköltek elkészítésének csínját-bínját, apróbb-nagyobb titkait pedig Szegi Győzitől, eme nagyszerű étek mesterétől lestem el.
Az én bánatom a Kalifogia-rajongók öröme: lebetegedett a nagyobbik kölyök, haza kellett vele jönnöm, viszont amíg kialudta a lázát, be tudtam fejezni az aktuális epizódot. Most viszont mindjárt indulnom kell a kisebbikkel úszni, úgyhogy rövidre fogom a szokásos, feliratot felvezető kis szövegemet. Sok kritika elhangzik az évad kapcsán, hogy laposodik a sztori (jogos), kiürült néhány karakter (nem jogos), párat pedig egyenesen ki kéne hajítani, annyira idegesítőek (Samurai, Becca - nem jogos, nem jogos, bár utóbbi tényleg átment HP-ba), ugyanakkor mindig vannak üde foltok (szinte) mindegyik részben, amik miatt továbbra is érdemes nézni. Ilyen volt Bates metamorfózisa egy deci whiskey után, illetve 
Cseh filmet fordítani mindig élmény, és nemcsak azért, mert kitűnő lehetőséget nyújt e gyönyörű nyelv gyakorlására (és frissítésére), hanem mert ők valahogy nem felejtettek el (jó) filmeket csinálni az elmúlt húsz évben. Ez most is így volt, szinte minden percét élveztem, és örülök, hogy részese lehettem annak a folyamatnak, melynek során a Férfiremény című film (eredetiben: 
Aki nagyon ráhangolódott az előző részek hangulatára, most biztosan csalódni fog: a készítők jócskán visszavettek a tempóból. Se cici, se malackodás, és az agyatlanság is csak mértékkel jött elő. Kicsit mélabúsabbra sikeredett ez az epizód, olyan nosztalgiázósra, amit általában nem szoktam szeretni. Itt se jött be túlságosan, túlontúl szájbarágós volt, az érzelgősség (és a giccs) határát súrolva. Arról nem beszélve, hogy a pár évvel ezelőtti Hank ugyanúgy meg volt öregedve korábbi önmagához képest, mint a jelenbeli.
Úgy volt, hogy tegnap estére befejezem a feliratot, de aztán bejött a klisé: ember tervez... Tudom, hogy rengetegen vártátok repesve a heti betevőt, de hát júzerből sok van, barátból meg kevés, és ha egy utóbbi baját kell orvosolnom, akkor bocsássatok meg, de mindig őt fogom választani. Van ilyen, előfordul, hogy nem tudok a feliratos társadalom rendelkezésére állni - hiszen van egy saját (ráadásul meglehetősen eseménydús) életem. Remélem nincs harag!
Nem tudom, ki hogy van vele, de én lassan jobban szeretem Charlie jeleneteit, mint Hankéit. Talán azért, mert komolyabbra veszi a figurát, és olyan tökélyre viszi a szexmániás, semmitől sem visszariadó, spermaagyú karaktert, hogy ha nem lenne képtelenség, még azt hinném, Karinthy róla mintázta a bullokokat. Moody ezzel szemben nem "kedvetlen" (bocs!), csak egyszerűen néha annyira nyegle, hogy jelenet közben időnként kiesik a szerepéből. Ettől függetlenül a vacsora közbeni diskurzus (szinte) filmtörténeti eseménnyé magasztosulásában komoly szerepe volt - igaz, Karennel és Carrie-vel együtt, akik remekül hozták a (prűd) naiva és a hülye picsa szólamát ebben a vérbő szimforgiában. Nem tudom eleget hangsúlyozni, a sorozatot fiatalon nézőket legszívesebben kötelezném arra, hogy harmincon túl újra megnézzék. Biztos vagyok benne, hogy egészen máshová kerülnének a hangsúlyok a befogadás során. Aki szerint pedig hevenyészett forgatókönyvet adnak elő kapkodva, ne nézze! 
Ahhoz képest, hogy mennyit morogtam a Chuckra - főleg az utolsó évadban -, rendesen kavarognak bennem a szentimentálisabbnál szentimentálisabb érzések. Bár az eszemmel tudom, hogy tényleg nem volt már szufla ebben a sorozatban, a szívemmel érzem, hogy ennyire jó kémiájú szereplőgárdát nagyon nehéz lesz újra összehozni, és a színészek sem lesznek annyira hatásosak külön-külön, mint együtt, ebben a történetben. A világ viszont már csak ilyen, a dolgok elmúlnak, mi továbblépünk, s lesz élet a Chuck után is. Csak nem a "Kocka Horda ura" és barátai számára.
Az epizód nézése és fordítása közben se nagyon tudtam elszakadni egy folyton előtüremkedő párhuzamtól, ami miatt nem tudom objektíven megítélni az évad (és a sorozat) utolsó előtti részét. Ez a bizonyos "okvetetlenkedő" allúzió pedig az egyik legjobb barátom házasságának épp most zajló vég- és szomorújátéka, amelyben az ő felesége játszotta el ugyanazt, mint a filmbéli Sarah Chuck-kal: (bocsánat az angol kifejezésért, de ott ez jobban kijön) "gave him a cold shoulder". A valós szituációban értelemszerűen nem történt semmiféle agymosás, de a két nej viselkedése akkor is ijesztően hasonló, s a művi beavatkozás hiánya még érthetetlenebbé teszi számomra, hogy hogy képes valaki meg nem történtnek tekinteni többéves boldogságot (de legalábbis meleg, emberi kapcsolatot) csak azért, mert ő már "nem érzi" azt, amit a másik fél. Mivel még nem láttam a 13. epizódot, ott még reménykedhetek, a barátomékat illetően már nem vagyok meggyőződve a happy ending bekövetkezéséről. Mindenesetre fel a fejjel, barátom, ne add fel!
Kaliforgiát fordítani nem könnyű feladat, ám általában annál szórakoztatóbb. Ez a mostani epizódnál is így lett volna, ha az olyan kifejezések, mint "pansy-ass little pussy fart", "skullduggerous", "finger banging" és más hasonlók fordításába nem rondít bele (de csúnyán) az angol felirat időzítése. Vagy pontosabban fogalmazva időzítetlensége. Az egyik sor korábban jelent meg a kelleténél, a másik pontosan, de legalább 1-2 másodperccel tovább tartott a kelleténél, volt, amelyik értelemzavaróan volt törve, s volt, amelyik meg egyáltalán nem, pedig kellett volna. Egy szó, mint száz, a ráfordított idő gyakorlatilag több volt, mint a szöveg magyarra ültetése. Remélem, a végeredményen nem látszik majd, mennyit mérgelődtem rajta.
Azért csak megértem, hogy Jeff és Lester agyatlankodásán hangosan felnyerítsek (ebben az évadban). Még akkor is, ha a Kanadás poént előre bemondtam, az indiai mitugrász paleo-ostoba arckifejezése így is ütött. Ezúttal meg kell emelnem a kalapom a forgatókönyvírók előtt: most képesek voltak érzékelhetően megkülönböztetni a "sík hülyéket" (Morgan és Devon) a teljesen reménytelen esetektől (Jeffster) - lásd: kommandós jelenet csapó egy és kettő. Ettől eltekintve viszont egy másodéves medika is jókat somolyoghat Ellie (és Devon) áltudományos magyarázatain, és a folyamatos (részleges vagy teljes) tudatvesztéseken (melyek persze gond nélkül visszafordíthatók). Hát igen, ismét csak előbukkant a sorozattal kapcsolatos vesszőparipám - nevezetesen, hogy most vagy komolyan veszi magát, vagy nem, de a felemás megoldás (a dráma "valódi", de az eszementség továbbra is csőstül jön) nem jó igazából senkinek.
Mondhat bárki bármit, hogy a Kaliforgia történetvezetése sablonos és lapos, tele kiszámítható "fordulatokkal", én akkor is két pofára zabálom a párbeszédeit és egyszerre kínos és komikus szituációit. Runkle őszinte, kendőzetlen szexualitása annyira hiteles a maga hihetetlenségében, hogy szinte fáj. A "nemtörődömségét" (mármint a nemi tabuk abszolút figyelmen kívül hagyását) szerintem igazából a harminc fölöttiek értik igazán, akiknek már nem "akkora szám" egy aktus, ill. a nemiség maga, helyén kezelik a dolgot. Charlie még így is extrém eset, de valahol minden felnőtt férfi titkost vágyát testesíti meg: a gátlások nélküli homo erectusét. A konyhai jelenet Ava anyukájával egyszerűen zseniális!
Az ilyen részek után sajnálja az ember, hogy két hét múlva már nem várható több Chuck. A mostani epizód szellemes volt, tele (legalább) mosolyfakasztó jelenetekkel, remek egyéni alakításokkal, dögös zenékkel, jó kis cameóval, szóval minden volt, amitől annyira szerethető (volt) ez a sorozat. Mivel nem akarok spoilerezni, nem is nagyon írok ennél részletesebben róla, viszont mindenkinek ajánlom megnézésre, még annak is, aki esetleg menet közben kaszálta volna már. Már ha egyáltalán léteznek ilyen elvetemültek... :)
Pár héttel a pre-air verzió után kijött a hivatalos is, s ez remek alkalmat kínált számomra, hogy átböngésszem a múltkori, javarészt hallás után készített 
Mondtam már, hogy imádom, amikor betűszavas szójátékokat kell fordítanom? Nincs is annál szebb, mint amikor a Chuckban azzal viccelődnek, hogy lehetetlen küldetésekhez lehetetlen (ámde annál mulatságosabb) rövidítéseket találnak ki. Amit pedig lefordítani is... lehetetlen. Ilyenkor jön az átültetés című produkció. A jelenleg futó évadban (is) már belefutottam egyszer-kétszer (lásd: "Fövenyen Akar Szétnézni" hadművelet), de a mostani rész ilyetén húzása (kis híján) kifogott rajtam. Nem akarok spoilerezni, így nem mennék bele a részletekbe, de csak féloldalasan tudtam megoldani a problémát. Mindenesetre - ha más nem is - annyi haszna volt, hogy egy újabb kifejezéssel (ÜTTÜ) gyarapítottam ékes anyanyelvünket, bár meg kell valljam, ennél vannak szebb szavak is, még az ómagyarban is... Na mindegy, a fő, hogy a 
Jól megkínlódtam ezzel a felirattal. Tegnap - hat órányi alvás és az előző éjjel elfogyasztott alkohol mennyisége ellenére - kevesebb idő alatt végeztem a fordítással, mint ma a ráncba szedésével. Úgy látszik, olasz barátainkra is hatott az újévi általános tompultság, mert a szokásostól eltérően elég gyenge időzítésű szöveget adtak ki a kezükből. Én pedig dupla munkát csináltam magamnak azzal, hogy előre dolgoztam, mert egyrészt jó sokáig tartott átdobálgatni a fordításomat a talján verzióba, másrészt - mivel nem volt (teljesen) kompatibilis a két anyag - gyakorlatilag újra kellett tördelnem az első felét. Bele is untam rendesen. Legközelebb inkább megvárom őket a fordítással.
A dramedy műfajának szépsége a két fő alkotóelem egyensúlyának megtalálásában (és megtartásában) rejlik. Ha ügyetlenül sáfárkodnak a hozzávalókkal, könnyen robbanásveszélyes elegy képződhet. A Chuck eredetileg akció-vígjátéknek indult, bohózatba illő, komikusan "eccerű", papírmasé figurákkal, és ez jól is állt neki, mert sikerült a megfelelő embereket megtalálni az adott szerepekhez. Amikor aztán kifogyott a humorzsák, a készítők elindultak szépen új utakat keresni. A harmadik és negyedik évad a romantika jegyében telt el, s közben begyűrűzött a dráma is. Mostanra egyértelműen ez utóbbi toposzai váltak mérvadókká, de meglátásom szerint elvetették a sulykot. Eklatáns példaként Jeff saulusi fordulatát tudnám felhozni, aki idióta crackheadből vált Lester tanítómesterévé. Egy darabig még fel lehetett poénként fogni, de hosszú távon fárasztó, mert nem hiteles. Valahogy ugyanígy vagyok az egész sorozat megkomolyodásával is.
Idén korábban jött a Télapó: csak január végére vártam kedvenc futó sorozatom indulását, s erre már december közepén kopogtatott az ajtómon. (Már ha BlaiSect twitteres bejegyzését annak lehet nevezni.) Az örömömbe tán csak annyi üröm vegyült, hogy - a pre-air verzióknál megszokott módon - nem várhattam hozzá feliratot, merthogy ezt a sorit tulajdonképpen jobban szeretem fordítani, mint nézni! El se tudom mondani, mennyit fejlődött az angol és magyar szókincsem a szexualitás tematikája terén, mióta a Kaliforgiát fordítom!
A Chuck készítői mindig is értettek az eye candy mellékszereplők verbuválásához. Most is pulzusemelő volt, amikor Rebecca Romijn nekigyürkőzött a kínvallatásnak - egy darabig még elnézegettem volna az ujjaim résein keresztül... Sajna az epizódnak egyben ez is volt a legemlékezetesebb momentuma számomra, melyet összességében meglehetősen kiszámíthatónak, laposnak tartok. Bár Devon bambuszbozót esetlenkedése mindig meg tud mosolyogtatni, ezért adnék a résznek egy jóindulatú hatost.
Ez az évad is véget ért, bár nem úgy, ahogy hittem volna. Az utolsó epizód komoly kihívások elé állított bennünket - elsősorban Yaxley szenvedett meg a saját felével (s utána én is...). Tudom, hogy nem sikerült tökéletesen orvosolnom minden problémát, de jelenleg többre nem futja tőlem. Talán majd egy évadpakkban korrigálok néhány dolgot. Egyelőre viszont azzal vagyok leginkább elfoglalva, hogy ne sűrűn lépkedjek a belemre.
Adam Baldwin megmutatta, hogy valójában igen jó színész - csak a karaktere darabossága szűkítette le a "mozgásterét". A mostani epizódban egy-egy természetesnek ható gesztusával - kis túlzással - többet elmesélt, mint az összes eddigi mondatával. Kár, hogy az utolsó évad közepéig várnunk kellett erre. Félreértés ne essék, eddig is bírtam Casey figuráját, de most látszott igazán, hány réteget nem hámoztak le róla. Sebaj, majd egy másik sorozatban.